Szegedi Herman Ottó Horgászegyesület

Alapítva: 1934.

Halvédelem

 

Halőrök elérhetőségei:

70/466-7471

70/466-7475

 
 
Nincs is csodálatosabb látvány egy igazi pontyhorgász számára, mint amikor a megfogott gyönyörű halat látjuk, hogy a maga méltóságában ismét magára talál a vízben, és fittyet hányva ránk, elúszik...

A minap felkerestem egy, a bojlisok által igen intenzíven látogatott tavat; nem horgászni akartam, csak úgy a természetben sétálgatni, nézni a vizet, kicsit kikapcsolódni, de olyan dolgot tapasztaltam – legnagyobb megdöbbenésemre –, ami úgymond hirtelen ihletet adott e cikk megírásához.


Fogd meg és engedd vissza!

Van még mit tanulni...
Egy fiatalember épp az akkor fogott gyönyörű tőpontyával készülődött fotózkodni a barátja segítségével, amikor mellettük sétáltam el. Először csak külső szemlélőként álltam ott, nézve a szép halat, de később viszont – pontybarát lelkületemtől vezérelve – kénytelen voltam beavatkozni, aminek a srácok szemmel láthatóan nem örültek az elején. Miután megértették a szándékomat – hogy nem okoskodni, csak segíteni szeretnék –, megbékéltek. Alapvető hiányosságokat láttam náluk mind a felszerelés terén, mind a hallal való bánásmódot illetően. Bár úgy gondoltam, hogy Magyarországon már elég régóta folyik széleskörű bojlihorgászat (ezerféle irományt olvashattunk, sok profi előadását hallgathattuk, hogy hogyan kell bánni egy hallal a szárazföldi léte alatt), sajnos be kell látni, hogy még sokan hajlamosak elsiklani az apró részletek felett. Képesek vagyunk elfelejteni, hogy ez az állat a vízben él és egyáltalán nem akarna kijönni onnan. Ez az ő életük, az ő életterük, mi csak belemászunk ebbe, és beleavatkozunk a saját magunk szórakoztatására egy-két szép fotó erejéig, hogy elmondhassuk nagy dicsekvésekkel övezve, hogy milyen profi bojlit csináltunk, és hogy milyen furfangosan horogra tudtuk csalni őket. Természetesen ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ne űzzük a sporthorgászat eme csodálatos ágát, csak azt szeretném mondani, hogy ha már ki kényszerítettük pontyunkat az éltető közegéből, nagyon figyeljünk oda minden lépésünkre és kellő óvatossággal, valamint odaadással bánjunk velük.


Kint léte alatt folyamatosan biztosítsuk a nedvesség utánpótlást

Nem látott sebek
Archimedes – mindenki számára ismerős, ugye... – azt mondta, hogy minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Ez pontosan annyit tesz, hogy minden folyadékba merülő testre felhajtó erő hat, amely egyenlő a test által kiszorított folyadék súlyával. Mint ahogy mi is könnyebbnek érezzük magunkat a medencében, úgy a halak is a tóban, csakhogy ők az egész életüket ott élik le. Ha egy halat a parton 20 kg-osnak mérünk, az természetesen a vízben is ugyanannyi, mert a fizikát nem lehet meghazudtolni, viszont teljesen máshogy érződik. Izom-, kötőszövet- és csontrendszerük ehhez a közeghez van hozzászokva, így amikor kikerülnek a vízből, valami olyasmit érezhetnek, persze csak képletesen, mintha minket, embereket hirtelen nyomáskamrába helyeznének, vagy több G nehézségi erővel megterhelnék szervezetünket. Már azzal, hogy pusztán kivesszük a vízből, egy nagyon stresszes állapotot generálunk a számukra, és még csak ezután jön a fekete leves: a fotózás, kézben tartás, fogdosás, elejtés, erős napsütés stb. Olyan sérüléseket tudunk okozni a halnak, amit szemmel nem is láthatunk, s míg visszaengedéskor nyugodtan konstatáljuk, hogy szépen elúszott, az okozott probléma utóhatásai később előjönnek. De akkor már késő. Szegény elpusztul valahol a gyékény között, ahol nem vesszük észre, és eltűnik örökre.


Ha csónakban fárasztunk, a merítő fejét stabilan tekerjük fel, és a csónak oldalához szorítva a halat fejjel előre hozzuk ki a partra.

Lég-bajok
Biztosan mindenki tapasztalta már, hogy fárasztás után, ha beletesszük a halat a haltartóba, fennmarad a víz tetején, hiába próbáljuk lentebb erőltetni, mindig a felszínre jön, és csak egy bizonyos idő eltelte után süllyed le magától. Ez azért van, mert a hirtelen felszínre jövetel miatt a hal úszóhólyagja irreálisan gyorsan telik meg levegővel. „Az úszóhólyag fő feladata a hal fajsúlyának a víznyomással szembeni kiegyenlítése annak érdekében, hogy tetszőleges vízmélységben tartósan lebegni tudjon" (Dr. Széki Pál). Oxigénhiányos esetben tartalék légzőszervként is szolgál. Nem teszünk jót azzal, ha a halat azonnal visszaengedjük a fotózás után. Vissza kell tenni a haltartóba, várni egy kicsit, hogy az úszóhólyag levegőtartalma stabilizálódjon, és utána elengedni. Ez leginkább mélyvizű, bányatavi horgászatoknál fontos.


Próbáljuk a halat minél mélyebb vízbe eltenni

Tudjuk, hogy a pontyok – ha nincs megfelelő mennyiségű oldott oxigén a vízben – a légköri oxigént is magukhoz tudják venni pipálással és bizonyos százalékban bőrlégzésükre is számíthatnak. Ezért sokan úgy vannak vele, ,,Ó, hát bírja az!". De ez nem igaz. Halbiológusok szerint a ponty 10 percig képes maradandó agykárosodás nélkül megúszni a kinti létet. Erre jó lenne odafigyelni az elhúzódó fotózások alatt. Nagyon fontos, hogy amíg a hal kint van a vízből, folyamatosan locsoljuk a testét, és vizet juttassunk a kopoltyújába, ezzel is csökkentsük az oxigénhiány által okozott kockázati tényezőt és megóvjuk a testét a kiszáradástól. Az hal testén lévő nyálkás réteg egy pajzsként működik a környezeti hatások és betegségek ellen, ezért nagyon oda kell figyelni, hogy a pontymatracon ne húzgáljuk jobbra-balra, és a lehető legkevesebbet fogjuk magunkhoz, a ruhánkhoz – ezzel is csökkentve a sérülés lehetőségét.


A halat mindig vízszintesen tartsuk a haltartóban, mert ha hátracsúszik, megtörhet a farokúszója

Haltartó irányelvek

Sűrű szövésű, nagy haltartót használjunk, amibe a bognártüske nem tud beleakadni. Hosszú és masszív kikötőmadzagja legyen, hogy minél mélyebbre tudjuk a halat beengedni. Egy haltartóba kizárólag csak egy pontyot tegyünk!

Szák, matrac
Természetesen az lenne a legjobb, ha a ,,kíméletes" fárasztást követően (már amennyire annak lehet nevezni egy fárasztást), 2-3 perces fotózás után azonnal visszaengedjük a halat, de mivel szeretjük gyűjteni a szép fotókat, ezért az éjszakai halakat – ahol erre lehetőség van – eltesszük haltartóba reggelig, mert világosban sokkal szebb fényképeket lehet készíteni. Nagyon ügyeljünk arra, hogy amikor a pontyot vesszük ki a vízből, a haltartót vízszintesen tartsuk, mert függőleges állásban rácsúszhat a farok úszójára, ami a saját testsúlya alatt megtörhet. Sarkalatos probléma ebben a témában a pontymatrac. A gyártók ezer fajtát kínálnak belőlük, de sajnos nagyon kevés az, amelyik tényleg megfelel arra a célra, hogy a ponty ne törje össze magát egy véletlen leejtésnél. Legtöbben a horog ütötte sebre koncentrálnak a legjobban, kezelik, fertőtlenítik, de a legnagyobb sérüléseket a nem megfelelő kézbentartás és a nem megfelelő pontymatrac okozza. Az a matrac, amelyben 2 cm-es szivacs van, pont annyit ér, mintha ott sem lenne! Ki az, akinek a kezéből még nem csúszott ki nagy ponty a fotózás alatt? A legtapasztaltabbakkal is bármikor előfordulhat. Az a jó matrac, ami nagy terjedelmű, és amiben minimum 10 cm-es puha szivacs, vagy apró szivacs-, vagy habgolyók vannak; esetleg peremes, vagy körbe cipzározható, hogy a hal ne tudjon kivergődni belőle. 2-3 matracot is egymásra tehetünk, így biztosan egy jól párnázott matracra fektetjük, és amikor a kezünkben tartjuk, a legkisebbre csökkenthetjük a ponty és a matrac távolságát. Ez a távolság semmiképp se legyen 30-40 cm-nél több.


Célszerű olyan halmérlegelőt használni ami egyben halvissszaengedő is

Tartsuk szem előtt!
Ne álljuk fel a hallal, ne forgolódjunk vele, ha a kezünkkel pozícióváltást csinálunk, semmi esetre se tegyük a térdünkre, mert a hasán keresztül a belső szerveit megnyomhatjuk!
A leejtés következményeként alakulhatnak ki a legvégzetesebb sérülések. Egy intenzíven horgászott tavon szakemberek vizsgálták az elhullott nagy testű pontyok halálának okát, és szinte kivétel nélkül belső szervi elváltozásokat tapasztaltak, mint pl. májrepedés, kopoltyúlemez sérülés és egyes bélszakaszok sérülése. Egy nagyobb ütődés hatására, ha a ponty bélcsatornájában van kagyló, képesek az apró éles kagylóhéjdarabkák átszúrni a bél falát. Számos példa volt már erre. A kopoltyúsérülések is nagyon gyakoriak. Ha nem megfelelően tartjuk fotózáskor a halat, könnyen belecsúszhat az ujjunk, és megsérthetjük a kopoltyúlemezkéket, ami végzetes következményekkel járhat a ponty számára. Ideális tartás az, ha az egyik kezünk mutató- és középső ujja közé a hal ellentétes oldalán levő mellúszóját, a másik kezünkkel ugyanígy a farok alatti úszót fogjuk közre és rábillentjük az alkarunkra. Nyári kánikulában árnyékosabb, hűvös helyre vigyük a matracot, és fotózás előtt nagyon alaposan hűtsük le a tó vizében. Ebben az évszakban célszerű a halat csak a mérlegelés idejére kivinni, és a fotókat a vízben készíteni.


Helyes ráfogás az úszókra.


Ne tartsuk túl magasra a matractól!

A pontyok a természet részei, és mi is azok vagyunk, és ha már a Jó Atya ilyen kapcsolattal fűzött össze minket, próbáljunk velük együtt érezni, és mindent megtenni annak érdekében, hogy később is tudjunk találkozni.


Remélem még találkozunk!

Bordás József és a Pontycentrum


Bejelentkező űrlap

0543567
Ma
Tegnap
Ezen a héten
Ebben a hónapban
Múlt héten
Múlt hónapban
Összesen
25
637
25
539731
5617
16254
543567
Saját IP: 54.163.209.109
2017-12-11 04:38

Jelenleg 8 vendég és 0 felhasználó van vonalban.